Mancsi éppen hogy megérkezett, máris túlbuzgó volt. Nagy magyarázkodásba kezdett és bizonygatta, hogy ezeket nem gondolta komolyan, ő nem is így érez.
Nekem nagyon fájna őt elveszíteni, de az is fájna, ha Barbit veszíteném el!
De az is fájt, hogy ilyeneket mondott. Fájt. Fájt, hogy bíztam benne, de ő ezt félresöpörve kiordította minden lehetséges ismerősünknek, hogy utálja Barbit. Akit ugyan úgy szeretek mint őt.
- De én... én...- szerencsére nem tudta befejezni a mondandóját, mert Barb és Harry kijöttek. Fogták egymás kezét.
A tekintetem Harry arcára vándorolt, aki kissé csalódottnak tűnt, de úgy szorított Barb kezét, mintha soha nem akarná elengedni. Aztán Barbi arcát fürkésztem; Kisírt szemeiből ezúttal kétségbeesés is áradt. Mancsit méregette, aki rá is kérdezett a dologra - természetesen. Erre Barbi elrántotta a kezét. Ezért volt csalódott hát Harry; Barb nem úgy gondolta, ahogy a srác. Hát ez kínos. De ennek nem most van itt az ideje.
*Harry szemszöge
Barbi nem úgy gondolja ezt az egészet.
Ha utalgatok, vagy nyíltan mondok neki valami olyat, amitől más lány már minimum elájult volna, ő elengedi a füle mellett.
Talán csak mert túl sok csalódás érte és nem hisz a szavaim őszinteségében. Kicsit azért rossz érzés, hogy nem bízik bennem, de majd kialakul. Talán ez nem is szerelem, csak barátság? Csak a barátja akarok lenni, vagy a testvére. Megvédeni a bajban, mellette lenni, ha az kell. Együtt nevetni vele, vagy együtt sírni. Mindegy. Csak mindenben mellette lenni.
*Barbii szemszöge
Harry kapott egy SMS- t, hogy menjen haza, mert van egy kis gond a srácok közt.
Kikísértem az előszobáig.
Mielőtt elment volna szorosan megölelt.
- Mindent köszönök! - suttogtam. - Sajnálom, hogy olyan önfejű liba voltam!
- Nem voltál az!- tiltakozott.
- Dehogynem! Én meg az előítéleteim. Sajnálom!
- Semmi baj, oké? - húzta az ajkát féloldalas mosolyra. - Én is így reagáltam volna.
Azzal kilépett az ajtón.
- Szia! - intett.
- Szia! Jó éjt! - intettem én is. Egyébként már jócskán éjszaka volt. Visszafelé meg is néztem az időt. Már 11 óra volt. Szuper. Még csak most jön a neheze: Mancsi magyarázkodik, én bőgök, Nati békít! Szuper!
- Én komolyan nem is tudom mi ütött belém, Barbi! Sajnálom! - kezdett azonnal mentegetőzésbe Mancsi.
- Én is sajnálom! - biccentettem, majd elindultam a szobám felé.
- De én nem úgy gondoltam! - kiabált utánam.
- Én sem! - csuktam be magam mögött az ajtót.
Fájt, hogy ennyire elutasító voltam, de már túl sok utolsó esélyt kapott tőlem. Neki semmi sem szent! Nem becsül meg semmit, még ha már elvesztette akkor sem.
Mivel a zene mindig felvidított most is ez volt a gyógyír a szívem sebeire.
Felnyitottam a laptopom.
Megnyitottam a YouTube - ot, de nem jutott eszembe semmi, így One Direction mellett döntöttem. Amúgy sem ismertem tőlük túl sok számot, így itt volt a remek alkalom.
Belehallgattam az összes számukba. Volt néhány, ami különösen tetszett, így azokat le is töltöttem a telefonomra.
Persze zeneletöltögetés közben is őket hallgattam, max hangerőn és cseppet sem érdekelt, hogy a mellettem lévő szobában Mancsi aludni akar e, avagy sem.
Végül persze az összes számuk rajta volt a telefonomon, mert rájöttem, hogy mind tetszik.
Ráadásul nagy részük nekem való. Nekem, meg az összetört szívemnek, hogy felviduljak, gyönyörűnek és fontosnak érezhessem magam. Holnap el is mondom Harrynek, hogy mennyire jók. Feltéve, ha találkozunk.
Ki tudja már.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése