30. fejezet

*Barbii szemszöge


Berohantam a szobámba.
Szuper! Megint elmenekülök a gondjaim elől. Pedig nem volnék én olyan gyáva nőszemély vagy mi, csak szimplán elegem van a csalódásokból.
Fel alá járkáltam, majd meguntam és lehuppantam az ágyra.
Csak bámultam a plafont. Nem sírtam, nem zokogtam, nem hisztiztem, mégcsak nem is könnyeztem. Nem akartam ezt többé. Amióta Londonba költöztünk csupa csalódás az életem. Csalódtam Dávidban, csalódtam Harryben, majd Mancsiban, majd Harryben és Mancsiban. Mi jön még komolyan?
Kopogást hallottam.
Nem érdekelt.
Az illető kopogott megint, bár most kissé erőteljesebben.
Nem érdekelt még mindig.
Megint kopogott, sőt ezúttal dörömbölt.
- Mi van már? - ordítottam, vagyis csak akartam, ugyanis a gombóc a torkomban nem engedte, hogy a hangom a csöndbe hasíthasson. Inkább csak nyöszörgés lett.
- Beengedsz? - hallottam Harry rekedtes hangját, amitől már csak úgy is kitudnék ugrani az ablakon, mint másik kétezer tinilány, de ahhoz túlságosan is szemét volt velem, hogy megadjam neki  ezt az örömöt.
- Nem! - kiabáltam vissza. Ha ő így, én is így!
- El szeretném magyarázni! - kiáltott. Mit akar elmagyarázni? Komolyan, szerinte érdekel ez engem?
- Harry, ezen nincs mit magyarázni! - kiáltottam, majd felültem.
- De van! - vette halkabbra. - Csak hallgass meg!
Felkeltem, megigazítottam a ruhám és kinyitottam az ajtót.
Hátráltam, majd leültem az ágyamra. Ő bejött és halkan becsukta maga mögött az ajtót.
- Itt van Mancsi. - jelentettem ki.
Bólintott egy aprót, majd egy nagyobbat.
- Én nem haragszom, oké? Csak ne kezdd a magyarázkodást! - forgattam a szemem, de próbáltam meggyőző és kedves lenni. Nem voltam kíváncsi a meséjére.
- De én...
- Harry, komolyan nem vagyok kíváncsi az esti mesére, oké? El tudok aludni anélkül is! - felgmultam, mire leült mellém.
- Ez nem mese, ez a valóság! Nem kavartam Mancsival, nem mondtam neki semmi félreérthetőt, ha érdekel még csak nem is beszéltem vele! Vagyis...
- Vagyis mégis! - fintorogtam. - Hagyjuk! - pattantam fel, de a kezemnél fogva visszarántott.
- Ha tudni akarod, rólad volt szó! Körülbelül három mondatot beszélgettünk. Tulajdonképpen ő volt az első, akinek elmondtam, hogy nagyon tetszel nekem! - na nem. Még szépíti is. - Vagyis a második. Louis hamarabb tudta.
Megráztam a fejem.
- Én....
- Engem is annyira meglepett a csók, mint téged! - ölelt meg. - Sajnálom.
- Én sajnálom! Túl hamar ítélkezek. - bújtam hozzá jobban.
Jó volt így. Így nem fájt semmi. Biztonságban éreztem magam a karjai között. Volt benne valami megnyugtató, amit még Dávidnál sem éreztem.



*Mancsii szemszöge


Most mi baja velem mindenkinek? Mit csináltam? Elmondtam az igazat, na és? Barbi tényleg elég beképzelt és mindenki azt hiszi, hogy ő olyan tökéletes. De a tökéletesség unalmas! És ő is az. Az pedig kifejezetten idegesít már, hogy Harry is belezúgott és Louis is kedveli. Mellette én mindig eltörpülök. Elegem van ebből, ahogy a szégyenérzetből is.
Gyönyörű vagyok és emellett bomba nő! És akkor Barb a beképzelt, de nem érdekel, én legalább jogosan vagyok az!
Hazafelé vettem az irányt. Mindent rendesen átgondoltam. Kibékítem én Barbit, de amit utána kap abban nem lesz köszönet.

Eme - számomra - boldog gondolatok közt léptem be a lakásba. Csurom vizes voltam és át is fagytam rendesen, ráadásul ki volt sírva a szemem is, de mát nem érdekelt.
Harry viszont még itt volt. Gondterheltség ült az arcán. Nati szorosan mellette ült a kanapén, Barbi sehol. Akkor sikerült!
Amint Harry meglátott felpattant és elrohant Barb szobája felé. Kopogott, végül már dörömbölt, aztán egy kis szóváltás következett! Ez király összevesztek!
De nem tartott sokáig az örömöm; nyílt az ajtó és Harry bement Barbihoz. Becsukták az ajtót, így a történet többi részéből mindenki kimaradt. Vagyis csak én, mivel Natinak elmondja majd Barbi, de kétlem, hogy bennem is megbízna.


*Barbii szemszöge


Eltoltam magamtól Harryt, hogy a szemébe tudjak nézni. Pedig jó lett volna még a karjaiban maradni... mondjuk.... örökre. De tudjuk, hogy azt úgy sem lehet.

- Ki kéne menni és tisztázni ezt! - hebegtem.
- Rendben! - bólintott Harry és megfogta a kezem, úgy húzott ki a nappaliba.
Nati a kanapén ült fapofával, Mancsi pedig nagyon magyarázott valamit.
Nati csak rázta a fejét, majd felénk kapta a tekintetét.
Mancsi arcán gúnyos mosoly terült szét, majd a Harryvel összekulcsolt ujjainkra tévedt a tekintete, így rögtön le is fagyott az arcáról a vigyor. Ennek láttán én elengedtem Harry kezét, mire ő is az enyémet.
- Akkor most kibékültetek, vagy mi van? - kérdezte Mancsi.
- Igen! - bólintottam. - És többet nem is fogok haragudni rá, csak ha megbizonyosodtam arról, hogy van okom rá, ugyanis ebben a társaságban nem Harry az az ember, aki nemegyenes! - egyenesen a képébe mondtam a szavakat, majdnem le is köptem. Úgy artikuláltam, hogy biztos értse a kiejtésemet.
Harryre néztem, aki csak nagyba bólintott.
Nem tudtam! Nem tudtam Mancsi mire készül!
Azt gondoltam, csak bemesélem magamnak és a lány nem is készül semmire.
Bár tévedtem volna!