7. fejezet

*Barbii szemszöge

Amikor hazaértem Andris még oviban volt, anyuék pedig dolgoztak ezért úgy döntöttem nekiállok pakolni.
Felléptem facebookra és láttam, hogy a lányok is fent vannak.
Mindkettejüket megkérdeztem: Pakoltak!
Minden cuccomat belegyömöszöltem 2 bőröndbe és egy táskába.
Egy kézitáskába pedig útlevél, személyi, pénz stb.
Persze mire úgy éreztem készen vagyok, rájöttem, hogy még néhány dolgot reggel kell begyömöszölnöm.
De este 11 felé már nem volt erőm semmihez, így lezuhanyoztam és bedőltem az ágyba.

*Natii szemszöge

Csak pakoltam és pakoltam és pakoltam.
Már teljesen belefáradtam az egészbe, dehát... aztán kész lettem.. Én Fülöph Natasa KÉSZ LETTEM!
Tudtam hogy valami még hiányzik...
Igen: A zene!
Imádom a zenét! Le kellett töltenem egy csomó új zenét, hogy legyen mit hallgatnom holnap úton a reptérre, aztán a repülőn.
Letöltöttem David Guetta számokat, Katy Perry, majd végül One Direction számokat. Nem vagyok óriási nagy rajongó, de a zenét imádom!!!

*Mancsii szemszöge

Hazaérve a lovaglásból őrült pakolásba kezdtem. Semmi fontosat nem akartam otthon hagyni, csak az a baj, hogy nekem minden fontos.
Így három bőröndöt is telepakoltam.
Mikor végre készen lettem elkezdtem nézni a TV-t. Mindenhol halál unalom!

Kimentem  Manóhoz és Dorkához.
Melyiket vigyem magammal??
Manót? - ő nélküle nem mennék.
De akkor már Dorkát sem hagyom itt...
Nem is tudom.
Manót viszem!

*Barbii szemszöge

Egy ideje csak Dávidon jár az eszem.
Én nem értem. Nekem nagyon fog hiányozni. Hiányozni fog a közelsége, a hangja, mindene... egyszerűen Ő.
Vajon ő is ugyanezt érzi?
Gondoltam elmegyek hozzá. Találkozunk, utoljára. Megölelem, utoljára...  Holnap reggel megyünk a reptérre, este hatkor meg indul a gép. Másnapra ott vagyunk és talán nem látom őt többé... ugyanígy...

A házuk előtt álltam.
Elszántam magam, bemegyek.
Pedig már elköszöntünk, és most még nehezebb lesz újra elköszönni, de meg kellett tennem, mert... MERT.!

Kopogtattam.
Semmi.
Csengettem.
Megint semmi.

Aztán egy JÓ hosszút csengettem.
Egy gyönyörű, fiatal lány nyitott ajtót.
- Szia - mosolygott.
- Szia, Dávidot keresem.
- Miért ki vagy te? - nézett rám furcsán.
Végigmértem.
Csak most tűnt fel, hogy férfi ing van rajta és bugyi. Na nee.
- A barátnője vagyok, Barbi! - húztam ki magam.
- Az nem lehet! - rázta a fejét.
- Miért is?
- Mert az én vagyok! - nevetett fel idegesen. - Éppen ma 2 hónapja!
Nem tudtam megszólalni. Végül kinyögtem egy mondatot: - Mi most... huhh!
- Dááávid!- ordított. Ilyen kiscsaj, ilyen hanggal... SZÉP!
- Mi van? - jött le a lépcsőn. - Á, Barbi! Szia!
Idegesen nevetett...
- Megmagyaráznál nekem valamit? - kérte a lány.
- Ööö.. Ő itt Barbi, a hugom! - húzott magához.
- Dávid, ez rossz vicc! - kiáltottam fel - Két hónapja? Ez komoly? - éreztem, ahogy könnyek csípik a szememet.
- Te... - a másik lányt is fojtogatta a  sírás - Te VELEM csaltad meg ŐT? Két hónapja? Neked.. ? Úristen! - azzal elrohant.
- Dávid, te két lánnyal jártál egyszerre? - néztem rá, elhomályosult a látásom a sírástól.
- Igen. - nevetett fel idegesen. Nem tűnt túl levertnek.
- Én őszintén sajnálom! - szólalt meg a szöszi. Teljesen felöltözött, gondolom menni készült. Ami nem is csoda. - Ha tudtam volna rólad, hidd el, nem kezdek vele!
- Elhiszem... - bólintottam. Ez a szemét megcsalt. És én még azt hittem hiányozni fog... - Mára elég volt a tévedésekből.
- Gyere! - kiáltott a lány és a kezemnél fogva rángatott ki a házból. - Nem érdemelt meg téged! Se engem... Azt sem érdemli meg, hogy sírni lásson! - rázta a fejét. - Egyébként Petra vagyok.
- Barbi. De már tudod. - lehajtottam a fejem, ne lássa hogy sírok, de késő volt. A szemébe néztem: ő is sírt.
Tiszta szívemből sajnáltam szegény lányt. És ő is engem...